A címben olvasható kérdést Brian Littrell, a Backstreet Boys énekese tette fel a csapatról készült dokumentumfilmben még 2015-ben – őszinte öniróniával a hangjában. A választ, azt hiszem, az együttes június 25-i budapesti koncertje egyértelműen megadta, vagy legalábbis megmutatta, hogy lehet ezt méltósággal és vagányan is csinálni. Beszámoló és szubjektív flashback.

A körülmények csak most tették lehetővé, hogy végre én is megírjam a Backstreet Boys budapesti koncertjével kapcsolatos élményeimet, de ahogy láttam, szerencsére a legnagyobb hírportálok is konstatálták, hogy ez nagyon rendben volt, és szinte kivétel nélkül szuperlatívuszokban nyilatkoztak a buliról. Még az Index sem nagyon tudott rosszat írni – persze a dicséretet némi lesajnáló iróniába csomagolta, de ne legyünk telhetetlenek.

Tömeg

Ekkora telt házat talán még sosem láttam az Arénában (Saját fotó)

A Billboard-sikerlista élén – nem a ’90-es években, hanem 2019-ben

Egy biztos: az együttesnek Magyarországra kellett jönnie ahhoz, hogy az itteni sajtó és az átlaghallgató tudomására jusson, hogy a csapat – az annak idején hasonlóan sikeres boybandekkel szemben – korántsem nosztalgiahakniban utazik holmi Total Dance-eken és pocakosodó, hangban és létszámban erősen meggyengült tagokkal. (Sajnos látunk erre is példát szép számmal.) Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a retróhullámot meglovagolva álltak újra össze, pedig 26 évvel ezelőtti megalakulásuk óta egyszer sem oszlottak fel (csak egy páréves szünetük volt a 2000-es évek elején), sőt, rendszeresen hoznak ki új albumot, ésők az egyetlen olyan fiúcsapat, amelynek 20 év után (!) – a 2019-es DNA-vel – újra sikerült felkerülnie a Billboard sikerlista élére. Fun fact: a Led Zeppelin óta ők az első olyan banda, amelynek az első 10 lemeze bekerült a Billboard 200-as listájának top 10-ébe, és az egyetlen fiúcsapat, akinek ez összejött. És akkor már fejeljük meg még egy „leg”-gel: ők az első boyband, amelynek három különböző évtizedben is sikerült bekerülnie az amerikai toplisták élmezőnyébe.

BSB

Fények és pózok (Saját fotó)

Minket kihagytak eddig a jóból

Az sem elhanyagolandó, hogy megalakulásuk óta világszerte telt házas arénakoncertjeik voltak / vannak – jó pár évvel a virágkoruk után is. Erről először 2005-ben győződhettem meg a saját szememmel, amikor egy Svájcban élő barátnőm jóvoltából ott lehettem a Never Gone című lemezükhöz kapcsolódó turné zürichi állomásán. Addigra ugyanis már világossá vált számomra, hogy nem lépik át egyhamar a Bécsnél húzódó mágikus határt, így kénytelen leszek a saját kezembe venni az irányítást, ha valaha is látni akarom őket élőben. (És milyen jól tettem – mert erre csak most, 2019-ben cáfoltak rá.)

Tény, hogy az első négy albumukon túl valóban kevesebb reflektorfény jutott nekik a zenei csatornákon és a rádiókban, így sokan gondolhatták azt, hogy ők is eltűntek a süllyesztőben, de a rajongók ettől függetlenül továbbra is megkapták a magukét. Az én kedvenc dalaim egyébként egyáltalán nem a legismertebb lemezekről vannak, a Never Gone albumot – amivel egy kétéves szünet után tértek vissza – például kifejezetten bírom, és a kiadatlan dalok között is akadnak kedvenceim. Jót tett nekik az is, hogy a kezdeti hajcsár menedzsmenttől megválva a maguk útját kezdték járni: az In a World Like This című 2013-as független albumot már saját színekben jelentették meg.

BSB

Fotó innen: a Backstreet Boys FB-oldala

Nem csak játék és mese

Aki képbe akar kerülni a csapat küzdelmeivel és azzal, hogy mennyire nem csak játék és mese a történetük, annak ajánlom a Backstreet Boys: Show ‘Em What You’re Made Of című 2015-ös dokumentumfilmet. Ebben olyan dolgokra is fény derül, amiket fénykorukban még titkolniuk kellett, és kicsit árnyaltabb képet kapunk róluk a helyenként zűrös családi háttértől a tagok komoly konfliktusain, válságain át a függőségig. (Nem beszélve egykori producerükről és menedzserükről, Lou Pearlmanről, aki komoly összegekkel nyúlta le őket és más ügyfeleit, a sikkasztásért pedig 25 év börtönt kapott, ahol 2016-ban halt meg.) Egyébként Pearlman volt a nagy konkurens *NSYNC megálmodója is – ha kíváncsi vagy, milyen élmény volt az egykori csapattag, Justin Timberlake tavalyi koncertje, katt ide!

Bírtam, hogy a filmben kliséktől mentes jelenetek is helyet kaptak, például amikor Kevin egy ponton azt ecseteli vigyorogva, hogyan kell mondani németül, hogy „leszopnál?” – ami, valljuk be, elég távol áll a róluk korábban kialakított romantikus imidzstől. A karrierjük ugyanis Németországban indult be, és kezdetben olyan sokat koncerteztek ott, hogy német barátnőik voltak.

Profizmus és önirónia

Érdemes megemlíteni, hogy mindig is profin felépített show-val léptek a közönség elé. Bár a budapesti koncerten már a most dívó félplaybacket választották, a 2005-ös zürichi bulin még komplett zenekar szolgáltatta az aláfestést, 2014-ben, az In a World Like This-turné bécsi koncertjén pedig egy egész blokkot szenteltek annak, hogy hangszerrel a kezükben megmutassák, ilyet is tudnak. Már akkor is megjelent náluk a Budapesten is tapasztalt egészséges önirónia: viccesen megjegyezték, hogy nem mindig tudják majd így rázni, amijük van, és idővel a kockák is megfogyatkoznak majd a hasukon, így muszáj fejleszteniük a hangszeres tudásukat.

Bécsben hangszerrel a kezükben mutatták meg, hogy ilyet is tudnak (2014 / saját fotó)

Mostanra mindegyikük apuka lett, a pesti koncerten pedig úgy tisztelegtek szimbolikusan az évtizedek alatt a színpadra repült fehérneműk (és azok tulajdonosai) előtt, hogy AJ és Kevin egy paraván mögött, a színpadon öltöztek át, és a ruhadarabjaikból a közönségnek is jutott.

Backstreet Boys

AJ és Kevin egy paraván mögött öltöztek át (Saját fotó)

Közben röhögve ironizáltak rajta, hogy az egykori kockás hasuk egyre inkább homályba vész – de azért tegyük hozzá, hogy még most sincs miért szégyenkezniük: elég sokat tesznek azért, hogy képesek legyenek lenyomni a jól adagolt koreográfiákat. A pesti bulin egyébként imádtam, hogy egyszerre vették komolyan magukat és nevettek velünk a néha eltúlzott gesztusokon. Az alábbi videóban például a DNA album New Love című dalára vonulnak, és lehet hallani, ahogy helyenként jóízűen felkacagunk a mozdulatokon.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Music & Me (@musicandmehu) által megosztott bejegyzés,

Valami régi, valami új

Egyébként akárki akármit is mond, az új lemez szerintem teljesen rendben van, szépen belesimul a mostani trendekbe, a maga nemében egészen kellemes kis anyag. (A Chances című dal szerzői között például Shawn Mendes is ott van.) A koncerten az új album dalai közül mindegyik tag egyet-egyet szólóban vezetett fel, aztán csatlakoztak hozzá a többiek: ez némileg arra emlékeztet, amikor még az őskorban Németországban mindegyikük egy-egy –nem saját – kedvenc számot adott elő teljesen egyedül a koncerteken. (Nick például a Journey Open Armsát, Howie pedig Prince The Most Beautiful Girl in the Worldjét.) Így mindenki szabadon rajonghatott a kedvencéért, aki önállóan is megkapta a maga 5 perc hírnevét. A jó öreg SAT.1-on lement alábbi koncertrészlet és riport nekem is megvolt videokazettán: itt Brian szólózik, majd magáról mesél amolyan bravósan informatív módon – csillagjegy, kedvenc időtöltés, ilyesmik. (Még szerencse, hogy tanultam németül.) Zseniális, ahogy a német rajongók a felvétel közben követik, belenyúlkálnak a képbe, és diktafonnal (!) rögzítik a hangját. 😀

Kevinnek és Howie-nak egyébként ebből a szempontból eléggé mostoha sors jutott, a BSB munkásságának nagy részében csak vokáloznak, pedig semmi baj nincs az adottságaikkal, sőt. (Kezdetben egyébként Howie-t szánták vezetőénekesnek.) Ezzel az Aréna közönsége is tisztában volt, mert kettejük kevéske szólójánál teli torokból fejezte ki, hogy tetszik, amit hall. És ha bárki is kételkedett volna a csapat képességeiben, a régi szép időket megidézve a cappellában, kifogástalanul énekelték el a Breathe című dalukat.

Erre megérte várni

Bár az új lemez szinte összes dala elhangzott, természetesen valamennyi nagy slágert is megkaptuk a We’ve Got It Goin’ On-tól az All I Have to Give-en át az Incomplete-ig. Rövid időre felvillantak a kezdetek is a kivetítőn, szinte valamennyi jelenlévő rajongót elolvasztva – hiszen a VHS-korszakból átmentett felvételeken nemcsak a tinikorú Backstreet Boyst láttuk viszont, hanem tinédzserkori énünk is felsejlett az éji homályból. A kislány (jó, biztos akadt fiú is), aki 1996-ban rongyosra hallgatta a debütalbumukat, és teleragasztgatta a posztereikkel a kisszobáját.

Én ugyan többször voltam már koncertjükön külföldön, de még így is hátborzongató volt látni azt a sok lelkes rajongót, akik több évtized késéssel ugyan, de végre itthon hallhatták a kedvenceiket. Többen külön erre az alkalomra csináltatott egyenpólóban érkeztek, de találkoztunk a tagok arcát mintázó papírálarcokkal is – mondhatni, kimaxolták a dolgot.

rajongók

Egyenpóló, egyenálarc (Saját fotó)

Flashmob-akcióval is készült a helyi Backstreet Boys-szakszervezet: a No Place című dal alatt több százan tartottak magasba egy-egy „Missed You” (Hiányoztatok) feliratot. Az együttes egyébként tisztában volt annak jelentőségével, hogy a magyar rajongók 26 évet vártak rájuk – ’97-ben ugyan pár dalt letoltak egy budapesti fesztiválon, de azért az nem ugyanaz –, úgyhogy egy remek stratégiai húzással megígérték, hogy jövőre is jönnek.

Legyen tánc (Saját fotó)

Reméljük, a menedzsmentjük is így gondolja majd, mivel a csillagászati összegért (250 000 Ft körül) kínált VIP-jegyek nem keltek el hiánytalanul, így az A állószektort előrébb kellett hozniuk. (Mondjuk nem mondom, hogy ez nem érintett érzékenyen, tekintve, hogy elérhető árú kiemelt állójegy híján egy színpadhoz közeli ülőszektorban voltam kénytelen bulikázni, pedig a történtek fényében sokkal jobban jártam volna a sima állóval.) Megjegyzés: az iszonyatos pénzekért vesztegetett, személyes találkozóval és fotózkodással kombinált csomagok témája megérne egy külön posztot. De puffogás helyett inkább jöjjön még egy videó a koncertről:

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Music & Me (@musicandmehu) által megosztott bejegyzés,


Egy gondolat erejéig még visszakanyarodnék az egyik nagy hírportál cikkéhez, amelynek szerzője lényegében azt üzente a Backstreet Boys-koncert kapcsán, hogy mi lenne, ha nem a múltban élnénk, és felejtsük már el a nosztalgiát. Ebben némi ellentmondást érzek, hiszen az adott szerző éppen maga él a múltban azzal, hogy szerinte a csapat esetében megállt az idő a kilencvenes években, és fogalma sincs például arról, hogy soha nem oszlottak fel, az elmúlt 10 évben is folyamatosan telt házas koncerteket adtak, és pár évente kihoznak egy új albumot. Ezzel az erővel a Metallicára vagy a Red Hot Chilire is mondhatnánk, hogy hahó, már elmúlt a kilencvenes évek. Tény, hogy a Backstreet Boys a fiúcsapat-formátum áldozata – és egyben nyertese –, de attól még, hogy egy ilyen kötelező jelleggel lenézendő műfajban kezdték, nagyon is lehet minőségi és profi, amit csinálnak.

***

Tetszett? Akkor kövesd a Facebook- és Instagram-oldalamat, hogy ne maradj le semmiről!

Ezeket olvastad már?

58 éves lett Dave Gahan, a Depeche Mode szexi félistene – nekem legalábbis mindig az marad. Te jó...

Éppen 37 éve, 1982. május 8-án vette át az első helyet Vangelis Chariots of Fire (Tűzszekerek) című...

Ma – 2019. január 19-én – lenne 70 éves Robert Palmer kétszeres Grammy-díjas brit énekes....