Világszerte csak egyetlen napon, november 21-én játszották a mozik a legendás sztárfotós és rendező, Anton Corbijn Depeche Mode-dokumentumfilmjét, a Spirits in the Forestet. (Nagyon elvétve párszor még el lehetett később is csípni.) Ennek köszönhetően újra rá kellett ébrednem, hogy aki egyszer DM-es lett, az már örökre az marad. Rajongóknak sírva nevetős érzelmi hullámvasút, érdeklődőknek izgalmas doku – és sokkal több puszta koncertfilmnél.

Hálát adok az égnek, hogy az első megérzésem ellenére – miszerint csak egy egyszerű koncertfilmre számíthatok, ami úgysem ér fel a már átélt bulikkal – mégis beültem a moziba az új Depeche Mode-dokumentumfilmre. A 2017-18-as Global Spirit Tour keretében a zenekar több mint 3 millió rajongó előtt játszott 115 koncerten, több mint 70 országban, 2017 májusában és 2018 februárjában pedig Budapesten is felléptek, sőt a VOLT-on is. A turné első magyarországi koncertjén volt szerencsém ott lenni (mondjuk most már bánom, hogy nem mentem el mindegyikre), és ha ott voltál a turné egyik állomásán, kevésbé érzed úgy, hogy vásznon hasonló élményt nyújt majd. A filmet ugyanis az említett turné utolsó koncertjén, a berlini Waldbühne színpadán rögzített felvételek helyezik keretbe.

Spirits in the Forest

Fotó: indiewire.com

Persze tudtam, hogy ez most kicsit más lesz, de azért volt bennem némi kétely, hogy a rajongók személyes történetei eléggé lekötnek-e majd. Anton Corbijn –a DM (és sok más világhírű zenekar) házi fotósa és rendezője, akinek olyan videókat köszönhetünk, mint a Behind the Wheel vagy a Question  of Time – viszont tudja, mit csinál, úgyhogy a film az első pillanattól az utolsóig lekötött.

Mi a közös egy huszonéves mongol lányban, egy brazil srácban, egy román férfiban, egy amerikai nőben, egy francia anyukában és egy kolumbiai apukában? Mindegyiküknek megvannak a maga küzdelmei és örömei, és így vagy úgy, de mindegyikük életét megváltoztatta a Depeche Mode. Corbijn filmje tökéletes arányérzékkel mutatja be hat teljesen más múlttal és életkörülményekkel rendelkező rajongó történetét, amelyeken keresztül a román diktatúra, a brazil családok hagyománytisztelete vagy éppen a DM zenéjének generációkon átívelő elementáris hatása is felsejlik.

Spirits in the Forest

És a te Depeche Mode-od milyen?

Én a gimiben lettem óriási Depeche Mode-os. Emlékszem, pici koromban a nővéremmel még nagyon nem bírtuk a fekete-fehér klipjeiket – ahogy mondani szokták, akkor még nem jött át a fíling –, anyukám viszont már akkor is imádta őket. Aztán egyszer jó szokásomhoz híven a VH1-t bámultam megbabonázva, és egyszer csak megszólalt a Shake the Disease. Nem tudtam levenni róluk a szemem. A klip, a zene, Dave sérója – teljesen letaglózott.

Később egy gimis barátnőm ismertette meg velem behatóbban a DM-et: az Ultrával kezdtem, aztán visszamenőleg az összes albumba beleszerettem szép lassan. A kedvenceim a nyolcvanas évekbeli lemezeik – különös tekintettel a Black Celebrationre, a Music for the Massesra és a Violatorre –, na meg a megkerülhetetlen Songs of Faith and Devotion. Nekem ők voltak azok, akik végigkísérték az első igazi nagy szerelmeimet, a tinédzserkorom minden kétségét, és akiknek a zenéjében jó volt néha teljesen elveszni.

A nővéremmel és egy barátnőnkkel rendszeresen lejártunk a havonta megrendezett Depeche Mode-bulira a legendás egri Más klubban. Talán azóta sem vártam úgy semmit, mint azokat az estéket. A Más azóta bezárt, benőtte a gaz, akárcsak a tinédzserkoromat, de valahányszor meghallok egy DM-számot, pillanatok alatt visszahozza ugyanazokat a bizsergető érzéseket – a kilátástalan tininihiltől a minden lehetséges jóleső gondolatáig. („Even the stars look brighter tonight / nothing’s impossible…”) Nem beszélve a koncertekről, ahol a rajongókból áradó energia leginkább valamilyen spirituális élményhez fogható – ahogy erre a dokumentumfilm egyik szereplője is rámutat.

Spirits in the Forest

Persze az igazán nagy zenekarok bulijain jó esetben mindig ezt kellene tapasztalnunk, de a Depeche Mode valahogy ebben is a szokásosnál magasabbra tette a lécet. Elég csak a Never Let Me Down Again alatt egyszerre ide-oda lendülő karok erdejét felidézni, ami természetesen ebből a filmből sem maradhatott ki – és közben figyelni Dave Gahan arcát, akit láthatóan ezredszer is lenyűgöz az a hihetetlen szeretetet, ami a közönségből feléjük árad.

Sírj csak, nem szégyen az

Ez a beláthatatlan embertömeg és az igazi DM-es tudatállapot a kiválasztott hat rajongó gyakran felkavaró történetein keresztül kap kézzelfogható, saját arcot. Ez a fajta személyesség az, ami miatt bizonyos jeleneteknél összefacsarodik a szíved. Például akkor, amikor a francia anyuka arról mesél: 25 éves korában autóbalesetet szenvedett, aminek eredményeként a teljes addigi életét elfelejtette, a szüleit, a szerelmét, a múltját. Egyetlen dologra emlékezett: a Depeche Mode-ra. Vagy amikor az elvált kolumbiai apuka a tőle távol élő gyerekeivel a DM-nek köszönhetően tud kapcsolódni, és a berlini koncerten a Precious alatt – amit Martin Gore a válásáról írt a gyerekeinek – mellettük állva sírja el magát.

Spirits in the Forest

A legszebb az egészben, hogy maga a zenekar szinte csak háttérként jelenik meg, csak jelzésszerűen villannak fel a legnagyobb slágereik, még sincs hiányérzeted. DM-esként jó eséllyel elpityeredsz majd időnként, a román srác Enjoy the Silence-hez kapcsolódó zseniális sztorija viszont némileg helyrebillenti az egyensúlyt. Bár moziban már nem lehet látni, érdemes megnézned – Depeche Mode-osoknak (is) kötelező.

Ezeket olvastad már?

Némileg kényes téma, de megkerülhetetlen: egy koncerten kevés kellemetlenebb van, mint a feszülő...

Ha Egerben jár az ember, feltehetően utolsóként jut az eszébe, hogy elmenjen egy...

Nem hiszek a horoszkópban, viszont szeretek eljátszani a gondolattal, hogy nincsenek véletlenek....