Bármelyik zenekarával is lépjen színpadra, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk unatkozni. A Pál Utcai Fiúk fáradhatatlan frontembere és a Kiscsillag oszlopos tagja, Leskovics Gábor (Lecsó) ennek ellenére az alkotás terén inkább a megfontoltság híve: 11 év után döntött úgy, hogy az új PUF-album megérett a kiadásra. A kobucis koncertjük előtt többek közt arról is beszélgettünk, gyerekként melyik dalra kattant rá először, melyik zenekar filmjét látta tizennégyszer a moziban, és milyen hibának köszönhetően özönlött a házához száz váratlan vendég. INTERJÚ ÉS VÁLOGATÁSKAZETTA.

Mi szól most a fejedben?

A Vaktyúk című új számunk. Ma két dalt is először játszunk koncerten, ez lesz az egyik. A próbán jól működött, viszont a refrént egyszer se találtam el. (nevet) Próbálom úgy énekelni, hogy ne kelljen puskáznom, mert ha papírról énekled a szöveget, soha az életben nem fogod megtanulni, ez alapszabály. Ráadásul olyan vokál van benne, ami válaszol rá, és ha összekeverem, az kínos tud lenni. Otthon viszont érdekes módon mindig tudom.

11 év után jelent meg új PUF-lemez. Kicsit talán közhelyes kérdés, de adja magát: milyen érzés ennyi idő után kiadni a kezedből? Az utóbbi években szinte mindegyik interjúdban emlegetted, mégis most lett belőle valóság.

A dalok folyamatosan készültek, valamelyik már a Legelő (A PUF 2008-as albuma – a szerk.) idején is megvolt. Én akkor szeretek kiadni egy lemezt, amikor összeérnek a dalok.Nekem nem elég, hogy van két jó dal, a többit pedig valahogy ki kell tölteni – ma már inkább ez a gyakorlat. Ha olyasmit adnék ki a kezemből, ami vállalhatatlan, akkor elveszíteném a hitelemet saját magam előtt.36 éves a zenekar, és nem azért járnak a koncertjeinkre, mert szépfiú az énekes, hanem szerintem azért, mert jó dalokat írunk, és azokat hitelesen adjuk elő. Rengeteg oka van, hogy miért csak most jöttünk ki a lemezzel, viszont most, hogy elkészült, nagyon jó érzés. Talán most van először a legkevesebb kétségem egy albummal kapcsolatban.

Ha három szóval kellene jellemezned az új lemezt, mi lenne az a három?

Nagyon kurva jó. (nevet) Viccen kívül az egyik az, hogy PUF-os, ami szerintem fontos. Akik régen is szerették a zenénket, azoknak be fog jönni. Nem váltjuk meg vele a zenei világot és nem taszítjuk le Majkát vagy a Wellhellót a trónjáról, de nem is ez a cél. Biztos, hogy megmozgatja majd az utóbbi időkben a zenekar körül kialakult állóvizet. A másik két jelző talán a fontos és a szép lenne. A borító képi világa hasonló, mint a korábban kijött neonos szövegvideóé. Ennek az a története, hogy a párom egyik nap egy világítós unikornisos tollat hozott nekem a piacról, és a lemez készítése közben azzal javítgattam a szövegeket a stúdióban. Megtetszett a többieknek, és ott helyben le is fotóztuk egy telefonnal. Ott kezdődött.

Idefelé milyen Lecsó-mix szólt az autódban? Úgy tudom, elég szép CD-gyűjteményed van az általad összeállított válogatásokból.

Ez az első olyan év, hogy már nem állítok össze CD-ket. Persze még mindig gyűjtöm azokat a számokat, amik megtetszenek – több mint ötven ilyen válogatásom van –, de most már egy streaming-szolgáltatással folytatom, és hagyom, hogy a kedvenceim alapján néha ő is javasoljon zenéket.

Egyébként milyen sűrűn hallgatsz zenét?

A kocsiban mindig, nálam a vezetés és a zenehallgatás együtt jár. Otthon ritkábban, de céltudatosabban hallgatok zenét. Balázs (Molnár Balázs, a PUF szólógitárosa – a szerk.) például nagy zenehallgató, ő felrakja a megfelelő bakelitlemezt, fülhallgatót vesz, és végighallgatja úgy, ahogy kell, csak arra koncentrál. Én zenehallgatás közben is mindig csinálok valamit, és fordítva: bármit is csinálok, mindig szól valami.

Leskovics Gábor

Fotó: Rozgonyi Zsófia

A mixeidet milyen szempontok alapján állítod össze? Tematika, korszak, előadó?

Mindegyikre volt már példa, ezeket általában magamnak vagy a barátaim szórakoztatására készítem. Születésnapra és esküvőre is csináltam már, de volt olyan is, hogy a nyolcvanas évek alternatív zenekaraiból és a jó feldolgozásokból csináltam egy válogatást magamnak. Mondjuk mostanra megváltoztak a zenehallgatási szokások is, az emberek ma már nem nagyon hallgatnak lemezeket sajnos. De az új albumunkkal ezt majd megváltoztatjuk, nem lehet csak úgy kivenni a lejátszóból. (nevet)

Általában mi szól nálatok a turnébuszban?

Ez mindig változik, mutogatunk egymásnak zenéket. Amikor az én autómmal megyünk koncertezni, akkor általában Lecsó-mixek szólnak. Egyszer például, amikor a Kiscsillaggal utaztunk, a hatvanas-hetvenes évek zenéiből válogattam – Kex, LGT, Korál, Bergendy. Lovival (Lovasi András – a szerk.) mi ezeken nőttünk fel, de a többiek fiatalabbak, és a számok nagy részét nem is ismerték. Egy ilyen után Dávid (Szesztay Dávid, a Kiscsillag gitáros-billentyűs-énekese – a szerk.) azt mondta, milyen érdekes, hogy régen mennyi jó énekes volt. Régebben az lehetett énekes, akinek érdekes, jellegzetes hangja volt és tudott is bánni vele, ma már ez egyáltalán nem jellemző, én aztán igazolhatom ezt. (nevet)

Leskovics Gábor

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Én se azért kerültem be a zenekarba, mert olyan szuper hangom volt. Gitárosként kezdtem, de senki nem akart énekelni, és valakinek mégiscsak kellett. Mára a zenészek tudását nézve óriási a fejlődés. Nagyon sok olyan iskola van, ahonnan rengeteg tehetséges muzsikus jön ki, és a netről is sokat lehet tanulni. De talán éppen emiatt nehezebb is egyéni dolgot csinálni, hiszen az igazán jó zenék mindig úgy születnek, hogy valaki úgy játssza el azt a pár akkordot, ahogy előtte még senki, vagy legalábbis elhiszi magáról.

Melyik volt az első olyan szám, amire gyerekként úgy igazán rákattantál?

A Shadowstól az Apache. A kislemezt egyébként a nagymamámnál találtam, és nagyon tetszett, hogy az a címe, hogy „Apacsok”. 10 éves lehettem, és nagyon sok indiános könyvet olvastam, de igazán a dobintró fogott meg benne az elején.

A másik ilyen szintén 10 éves korom körüli élmény: a felettünk lakó 18 éves vadmotoros gyerek, a lakótelep réme mindig kirakta a hangfalakat az ablakba, és úgy nyomatta a zenét. Két ilyen dalra emlékszem: az egyiknél fociztunk a ház mögötti téren, és meg kellett állnom, hogy „úristen, mi ez”. Ez volt a Smoke on the Water a Deep Purple-től, de ez utána még sokáig nem derült ki. Aztán 2-3 évvel később a nagynénéméknél voltam Kazincbarcikán, akik Jugoszláviából hoztak lemezeket. Éppen náluk unatkoztam, amikor megláttam egyet a polcukon, a 24 Carat Purple-t, beraktam, és egyszer csak ott volt rajta. Iszonyú flash volt, egyből másoltam át kazettára, és egy éven keresztül ki se vettem a magnóból.

A másik ilyen pedig a Queentől a We Will Rock You. Imádtam az elején a szénlapátolást, egy dal, amiben nincs más, csak dob meg ének – meg persze a végén egy iszonyatosan jó gitárszóló. Ezek a dalok nem véletlenül írták be magukat a rocktörténetbe. Az első zenei élményem, aminek köszönhetően eldöntöttem, hogy zenélni akarok, amikor a tévében láttam az Egy nehéz nap éjszakáját. Kaptam belőle némi ízelítőt, hogy milyen lehet zenésznek lenni: jókat mondasz, röhögtök, a lányok pedig futnak utánatok sikítozva. Utána kezdtem el tollasütővel léggitározni a tükör előtt.

Milyen poszterek voltak a faladon?

13-14 évesen már beütött nálam a rockzene. Minden héten megvettük a rádióújságot, amiben megírták, hogy a Tánczenei Koktélban milyen zenék fognak lemenni, és a számomra érdekeseket pirossal aláhúztam, hogy majd felvegyem magnóra. Vége volt egy Szécsi Pál- vagy éppen Záray-Vámosi-dalnak, és jött a Deep Purple. Így raktam össze az első Lecsó-mixeket. Akkoriban nehéz volt Deep Purple-poszterhez jutni, de Jugoszláviában lehetett ilyen újságokat kapni, vagy néha Németországból egy-egy Bravo magazint, de abban inkább Sweet meg hasonlók voltak.

Aztán 14 éves koromban bemutatták itthon A dal ugyanaz marad című Led Zeppelin-filmet. Beültem a moziba, és onnantól kezdve Led Zeppelin-es lettem. Tizennégyszer néztem meg a filmet. Anyukám volt a közönségszervező, így megszerezte nekem a plakátot, amit kiraktam a szobámban – az nagyon nagy dolog volt akkor. Legalább 10 évig biztos ott volt a falamon, és a Zeppelin-poszterek azokban az években szép lassan teljesen elborították a szobámat. A mai napig nem értem egyébként, hogy hogy tudta úgy tartani a gitárját Jimmy Page – ha nem is ő volt a világ legjobb gitárosa, de hogy az egyik leglazább, az biztos.

Annak idején a PUF 10 éves, Budapest Sportcsarnok-beli jubileumi koncertje előtt azt kérte tőletek a menedzsmentetek, hogy egy évig ne játsszatok sehol. Ezt úgy küszöböltétek ki, hogy Szigetszentmiklóson kocsmazenéltetek, nem saját dalokkal. Melyik az a nem saját dal, amit bármikor gondolkodás nélkül eljátszol, ha azt kérik, hogy „játssz már valamit, Lecsó”?

Ez attól is függ, hogy milyenek a körülmények, milyen gitár van nálam. De a Neurotic Adj gázt című száma például a magyar rock egyik legklasszabb dala. Akkoriban egyébként még nem nagyon léteztek rockkocsmák, és volt egy hely, a Halászkert, ami nem nagyon ment – mi pedig mondtuk, hogy kéthetente szívesen játszanánk ott egy kicsit. 8-10 éven keresztül csináltuk, és már az első pár nap után 3-400 ember gyűlt össze a 100 férőhelyes kocsmánál. Rettenetesen jó volt a hangulat, általában 8-kor kezdtünk, 2-ig játszottunk, de sokszor még tovább is, az LGT-től kezdve a hetvenes évek funkyján át a rockig mindent. Egyébként ez arra is jó volt, hogy rengeteget tanuljunk más zenekarok dalaiból. Egy más ujjrend vagy szemléletmód kinyit egy csomó kaput. Ha valaki változatos és jó zenéket akar írni, fontos, hogy keresse ezeket a kapukat.

A PUF első koncertjén még nem játszottatok saját számokat. Melyik az a zenekar, amelyiknek a dalai annyira a kisujjadban vannak és annyira rajongsz értük, hogy akár tribute bandet is alapítanál?

A PUF előtt egy dobos fiúval, Stier Mikivel megtanultuk a Led Zeppelin egész koncertlemezét kívülről. Talán azok a dalok maradtak meg legjobban bennem, de ma már Led Zeppelin tribute zenekarból rengeteg van, akár olyan is, akik jobban játsszák a dalokat, mint a Zep. Máshonnan közelíteném meg: az elején én már kicsit tudtam gitározni, a többiek még egyáltalán nem. Mivel még nem voltak saját számaink, viszont nagyon szerettük a háromakkordos punkzenét, megtanultunk rengeteg punkdalt, például Sex Pistolst, Ramonest, amihez elég volt a tudásunk. Volt, amelyikhez magyar szöveget is írtunk. A buli aztán annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttünk, zenekart alapítunk.

Leskovics Gábor

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Ami sokkal érdekesebb, hogy eltelt 30 év, és a Rátgéber (Rátgéber László kosárlabda-mesteredző – a szerk.) kitalálta, hogy az első Fishingre tanuljunk meg punkszámokat – ő majd énekel, mert punkban azt úgyse kell tudni, basszusgitárosként pedig Lévai Balázs (műsorvezető, szerkesztő, producer, rendező – a szerk.) szintén hasonló hozzáállással csatlakozott hozzánk. (A Balázzsal készült nagyinterjúmat – amelyben szintén szó esik az Only Tonite zenekarról – ide kattintva tudod elolvasni – a szerk.) Bevettük még a Bolond Mikit (Mészáros „Bolond” Miklós dobos – a szerk.) is dobolni a Hétköznapi Csalódásokból, hogy legyen valaki, aki ismeri is a dalokat. Gyakorlatilag egy szinte ugyanolyan műsort állítottunk össze, mint annak idején a PUF-fal, és baromira élveztem, hogy újra nagyon hangosan gitározhatok.

Tősgyökeres szigetszentmiklósi vagy, ott születtél, és sokáig ott is éltél. Ha te választhatnád ki a város himnuszát, melyik dal lenne az?

Most nem tudok annyira rossz dalt mondani, ami kellőképpen illene hozzá. (nevet) Hozzátenném, hogy Szigetszentmiklóst régebben rettenetesen imádtam. A kilencvenes évekig a pesti barátaink ide jártak le szórakozni. Ötvenvalahány kocsma volt itt, sőt olyan is előfordult, hogy harminc volt egy négyzetkilométeren belül. Hogy ez miért fontos? Nem azért, hogy be lehessen rúgni, hanem mert mindegyikben más stílusú zene szólt, és a legtöbb addig tartott nyitva, amíg vendég volt.

Akkor húszezren laktak itt, most negyvenezer körül van ez a szám, és egy kocsma sincs nyitva tizenegy után. Rajk László (építész, díszlettervező – a szerk.) a haverjaival csinált itt még az előző rendszerben egy Munka-Tett nevű kocsmát, vasszékek, keretezett kalapácsok voltak mindenütt – a stílusáról külföldi építészeti szaklapok is beszámoltak. Mi az Orgona Presszóban nőttünk fel, próba után mindig ott kötöttünk ki. Olyan zenék mentek, amiket szerettünk, és nálunk sokkal idősebbekkel beszélgettünk hajnalig. Ezt a hangulatot nem lehet elfelejteni – hajnalban összefutni egy magas faszival, aki meghív minket sörökre, kiderül, hogy könyvelő, részegen József Attilát szaval, felmenni hozzá, és Cseh Tamást hallgatni sírva… Ebből a csodálatos időszakból a mai napig sokat táplálkozom – aztán a katonaság jól belerondított.

A katonaság nagyon megtört?

Az volt az érem másik oldala, a pofon, hogy az igazi élet nem ilyen, mint a miklósi kocsmákban. A katonaságnak nem az volt a célja, hogy megtanuld megvédeni a hazádat, hanem hogy megtörjenek, és engedelmes alattvaló legyen belőled, aki elfogadja, hogy ebben a rendszerben mindenkinek csalni, lopni, hazudni kell.Azt mondták, hogy mire leszerelek, én is be fogok állni a sorba, de a mai napig büszke vagyok rá, hogy nem így lett. Persze nem volt könnyű, mert ha nem álltál mögéjük, akkor ellenségnek tekintettek, volt belőle elég bajom, de mégis egyenes gerinccel tudtam végigcsinálni. Arra azért vigyáztam, hogy ne léptessenek soha elő – amikor ilyen dolog közelgett, inkább elkéstem, és így büntetésül mindig közlegény maradtam.

Leskovics Gábor

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Egy interjúban azt mesélted, hogy a katonaság után csak egy vágyad volt: hogy legyen mindennap házibuli. Melyik volt életed legjobb házibulija, és ma mennyire része az életednek ez a műfaj?

Legjobbat nem tudnék mondani, viszont egy biztos: a Moszkva tér című film rólunk szól. Ott voltunk mindennap az óránál, ott voltak az állandó arcok, akiket mindenki ismert. A leszerelésem évében több mint száz házibuliban voltam: a hétvége nem telhetett el nélküle. Ha nem nálunk volt, akkor elmentünk másokhoz, akár hívatlanul is. Az volt a módszerünk, hogy ha tudtuk a címet, fogtunk néhány üveget, becsöngettünk, bezúdultunk, és amikor kérdezték, kik vagyunk, mondtuk, hogy a Laci hívott minket. Általában mindenhol volt egy Laci.

Ha szerencsénk volt és jófejek voltak, akkor ott is maradtunk, de általában egy óra után, amikor kiderült, hogy még sincsen Laci, vagy ha van, akkor nem ismer minket – ráadásul közben megittuk az összes italt, és elkezdtünk táncolni arra, amit mi tettünk be – hamarosan kint találtuk magunkat. Megértettük őket, bár amikor mi rendeztünk házibulikat, oda akárki bejöhetett. Ma már nyilván nincs meg az évi száz buli, de fontosabb eseményeken, például szülinapokon azért szoktunk tartani. Viszont most már figyelek arra, hogy többször ne mondjam be a mikrofonba koncert alatt a címemet azzal a kommenttel, hogy „koncert után nálam házibuli” – mert erre is volt példa. (nevet)

Melyik volt életed koncertje hallgatóként?

Sok ilyen van, de az egyik legmeghatározóbb a prágai Paul McCartney-koncert. 2003 körül lehetett, abban az évben itt lépett fel az Arénában, de Kispál-koncert volt pont akkor, meg féltem is a csalódástól, ezért nem mentem el. Aztán amikor Anikó (Potondi Anikó, a PUF énekesnője – a szerk.) úgy jött haza, hogy világítottak a szemei, annyira le volt nyűgözve, azonnal megnéztem, hogy hol koncertezik másnap, autóba vágtuk magunkat, és kimentünk utána Prágába. Olyan volt, mint amikor 14 évesen elkezdtem koncertre járni az Ifjúsági Parkba, például Eddára, amikor még lemezük sem volt, kockás ingben az első sorban, és boldogan kentem szét magamon Pataky Attila verejtékcseppjét, ha rám esett. (nevet)

A McCartney-koncert olyasmit hozott elő belőlem, amiről azt hittem, hogy régen elveszett. Hallgatni ezeket a dalokat, ráadásul tökéletes minőségben, felejthetetlen volt. A koncert végén volt a Hey, Jude, aminek a befejezése a világ egyik leghíresebb „nánáná”-ja.Állsz abban a százezres prágai stadionban, melletted az osztrák autószerelő, a cseh szobafestő és még rengeteg ember Közép- és Kelet-Európa legkülönbözőbb pontjairól, mindenki áll, énekel és közben sír. Ott, abban a pillanatban eggyé váltunk. Az ember gyakran elfelejti, hogy mire képes a zene.

Leskovics Gábor

Fotó: Rozgonyi Zsófa

Vannak féltve őrzött relikviáid?

Gyűjtögető típus vagyok, régen például kazettát gyűjtöttem, volt vagy kétezer-valahányszáz, amiket aztán elajándékoztam – a legértékesebbeket persze megtartottam és digitalizáltam. Most CD-gyűjteményem van, de már ez sem túl naprakész. Nemrég megjelent a szimfonikus lemezünk bakeliten, és persze az első PUF-lemez is megvan ebben a formátumban, úgyhogy beszereztem egy lejátszót, ha már újra reneszánszát éli a vinyl. A régi zenekari cuccokból is – póló, jelvény – mindig eltettem egyet-egyet, de próbálok nem nagy jelentőséget tulajdonítani a tárgyaknak, mert egy kicsit így is jobban ragaszkodom hozzájuk, mint kéne.Talán egyetlenegy olyan tárgy van, ami igazán fontos számomra, mivel nem tudnám pótolni: a Martin akusztikus gitárom. Már kétszer sikerült elhagynom, de mind a kétszer megkerült. Másikat tudnék venni, de ilyet nem.

Ha bárki koncertjére elmehetnél, aki valaha alkotott a zenetörténetben, ki lenne az?

A Beatles.

Ha a világ összes zenéje megsemmisülne, és csak egy dalt menthetnél meg, melyiket választanád?

Nem tudok egyet mondani, annál sokkal több van, talán egy tízes listát össze tudnék rakni. Ha lemezt kellene választanom, akkor talán David Bowie Ziggy Stardustja lenne.

Melyik a kedvenc Kiscsillag- és PUF-számod, amit mindig szívesen játszol, és nem tudsz megunni?

Erre azért nehéz válaszolni, mert folyamatosan változik. De ha muszáj mondanom, akkor a Kiscsillagtól a Menetszél, a PUF-tól pedig A bál. Tudom, nem illik a zenekar egyik legnépszerűbb dalát mondani, de ezt minden egyes koncerten úgy tudom eljátszani, mint amikor több mint 30 éve először levittem a próbaterembe. Olyankor újra 18 éves vagyok.

 

Lecsó válogatáskazettája

Milyen zenéket vinne magával egy lakatlan szigetre? A zenész kedvenc dalai a saját válogatásában.

Tetszett? Akkor kövesd a Facebook- és Instagram-oldalamat, hogy ne maradj le semmiről!

Ezeket olvastad már?

Az egyik legizgalmasabb hazai zenekar, a pszichedelikus soult játszó Mörk frontembereként Zentai...

„Ha egy étteremben jó a zene, viszont kevésbé jó a kaja, hajlandó vagyok mégis oda menni, pedig ez...

Miket hallgat az egyik első hazai DJ, az első magyar kereskedelmi rádió, a Calypso alapítója? Mit...