Lévai Balázs: „Ma már nem lehet szar koncertet adni”

Szerző: Evia  •  jan 27, 2018 - 11:30  •  Interjú

Ha valaki, akkor Lévai Balázs kívül-belül ismeri a hazai könnyűzenét. A Dob+Basszus szerkesztő-műsorvezetőjeként megmutatta, hogy másképp is lehet beszélni a popról, ő írta Lovasi életrajzi könyvét, izgalmas dokumentumfilmet kanyarított a Most múlik pontosan köré, és producerként ő jegyzi 2016 egyik legnézettebb hazai játékfilmjét, a Wellhello dalaira épülő #Sohavégetnemérőset. Hogyan fogadták a zenészek az ő sztorijaikra épülő regényét, kiket tart tehetségesnek a fiatal generációból, és melyik dalt mentené meg a világ összes zenéje közül? INTERJÚ ÉS VÁLOGATÁSKAZETTA.

November végén jelent meg első regényed, a Beállás. Milyenek az eddigi visszajelzések?

Egy szavam sem lehet a fogadtatásra, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. A Beállás nyilván nem a Háború és béke és a Száz év magány közé szeretne kerülni a könyvespolcon, hanem jó esetben a Rejtő Jenő-, P. G. Wodehouse- és Chandler-könyvek mellé. De volt olyan is, aki tőlem másfajta könyvet várt volna. Mert hogy van ez az okosfiú-imidzsem, ez a nagydarab, szőrös, szemüveges bácsi, aki sok okos íróval csinált interjút. Ezért azt hitték, hogy valami szép művészregényt fogok írni, ami nekem eszem ágában nem volt. (nevet) Engem az érdekelt, hogy össze tudok-e hozni egy szórakoztató regényt. De semmiféle nyafogás nincs a részemről, hál’ istennek nagyon szeretik.

És mi a helyzet a zenészekkel, akiknek a belső sztorijait részben felhasználtad?

Általában két táborra oszlanak: az egyik azért van megsértődve, mert bekerült a regénybe, a másik meg azért, mert nem. (nevet) Emellett voltak néhányan, akik magukra vettek sztorikat. Annyiban csalóka a dolog, hogy az emberek nehezen tudnak elvonatkoztatni.Ebben a regényben senki sem feleltethető meg valóságos szereplőnek: rendkívül unalmas megoldásnak találtam volna, hogy ez a szereplő a Kiss Tibi, ez a Likó Marci, ez meg a Lovasi – ez nem egy Füles rejtvénymagazin.Viszont elég sok valós történet bekerült, amikről a szakma tudja, hogy kiről szólnak. Majdnem minden zenész azt mondja, hogy a könyv olvastatja magát, sőt volt, aki azért mondott le programot, hogy még olvashassa pár órát.

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Egy interjúban azt mondtad, hogy büszkén mesélted valakinek, milyen jó sztorit találtál ki a regényhez, mire azt a választ kaptad, hogy „jó-jó, de pont ez történt Ganxsta Zolee-val Veszprémben”. Elárulhatod, hogy mi volt ez?

Ezt pont elmondhatom, de egyébként azokról a történetekről nem szívesen beszélek, amiknek van valóságalapjuk. Úgy korrekt, ha ezeket nem adom ki. A könyvben arról a részről van szó, amikor flashbackben látjuk, hogy miért állt le a zenekar. Az énekes túlissza magát, leugrik a közönség közé, belenyomja a mikrofont az egyik néző kezébe, majd kimegy a büfébe, elvesz egy üveg bort, és ott helyben lefekszik aludni.Azt gondoltam, ilyen marhaság még soha nem esett meg senkivel, közben pedig tényleg megtörtént Ganxsta Zolee-val, gyakorlatilag szó szerint. (nevet) A harmadik dal után le kellett állítani a koncertet, annyira K.O. volt.Ez után mondtam azt, hogy nehéz újat kitalálni, bár ma már sokkal fegyelmezettebbek a zenészek, mint mondjuk 10, pláne 20 évvel ezelőtt. Akkor még előfordult, hogy valaki józanul ment fel, és részegen jött le, vagy éppen kicsit részegen ment fel, és nagyon részegen jött le, de olyan is, hogy részegen ment fel, és nem jött le. (nevet) Láttam olyan koncertet, amikor a főhős nem akart lejönni a színpadról, és a végén a zenésztársainak kellett lerángatniuk.

Ez nem Kiss Tibi volt? Mintha derengene a jelenet az Engedem, hadd menjen című dokumentumfilmedből.

Ő volt, de ha belegondolok, nemcsak vele láttam ilyet. A kilencvenes évek még egy vadabb periódus volt, például a Kultiplexben elég vad bulik voltak. A szórakoztatóipar, a koncertezés, fesztiválozás ilyen értelemben jelentősen megváltozott, sokkal profibb. Illetvesokkal magasabb lett a közönség elvárása abból a szempontból, hogy kifizettük a jegyet, szórakozni akarunk, tessék. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy te hogy csapod szét magad.Az is aranyos, legyen, de csak miután már megvolt a buli.

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Ezt az elvárások alakították így szerinted, vagy az új zenészgeneráció gondolkodik máshogy?  

Szerintem a verseny alakította így. A zenészek régen hajlamosabbak voltak arra, hogy szétessenek, komolytalanabbak legyenek, bénázzanak. Dal közben megállós jelenetet például rengeteget láttam, különösen a nyolcvanas évek magyar undergroundjában, de a kilencvenes években is. Gondolj bele, ma hányszor látsz olyat, hogy egy viszonylag komoly zenekar megáll dal közben? Ma már a menedzserek, koncertszervezők nagyon kiakadnak egy ilyenen. Jöttek a fiatalok, és rájöttek, hogy életben kell maradni, és nem lehet szar koncertet adni. Még a 2000-es évek első felében is rendszeresen láttam nagy zenekaroktól rossz koncertet: indiszponáltak, fáradtak, másnaposak voltak.Ha ma elmész a legsikeresebb 20 hazai zenekar koncertjére, nem nagyon látsz zeneileg rossz koncertet. Az más kérdés, hogy a technikán túl a lélek is benne van-e.

Egyszer azt mondtad a rendszerváltás előtti underground zenei életre, hogy sötét tónusú, depressziós értelmiségi szenvedés. A mostanira milyen szót használnál?

Nem feltétlenül lenne pozitív. Azt mondanám, hogy van benne egy steril uniformizáltság, nagyon kevés az egyéni hang. De ez nem magyar jelenség:ha például 3 órán keresztül hallgatod a Petőfi rádiót, az az érzésed, mintha folyamatosan ugyanazt a dalt hallgatnád. Ugyanaz a BPM-szám, ugyanaz a tónus, ugyanaz a hangkép, mintha szűkült volna a komfortzóna, és egyre kevésbé bíznának a hallgatókban.Ha ezt szereted, akkor ezt kapod. A teszthallgatásokon a hallgató gyakorlatilag az első 10 másodpercben eldönti, hogy érdekli-e az adott dal, vagy sem. Ha Jim Morrisonnak próbálnád elmagyarázni, hogy a Doors úgy írja meg a dalának az első 10 másodpercét, hogy az érdekelje a hallgatókat, pont leszarná. Azt látom, hogy műfajilag van egy erős közép. Nem azt mondom, hogy a tehetség kevés, mert az van bőven, de a zenei sterilitás nem tesz jót nekik.

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

 A mai magyar zenekarok közül kiket látsz ígéretesnek?

Sok ilyen van. Nyilván az életkori sajátosságok miatt azok tetszenek, akikben még van olyasmi, ami engem zeneileg érdekel: akik a dalformát fontosnak tartják, és horribile dictu akarnak is valamit mondani a dalaikkal. (nevet) A dalok kilencven százaléka közhelyről szól, a kérdés az, hogy ezt a közhelyet meg tudod-e érdekesen fogalmazni. Bírom a songwriter-típusú előadókat, például Petruska Andrást, a Szabó Benedek és a Galaxisokat, vagy a kellemesen depressziós Esti Kornélt. Imádom a Supernemben lévő drive-ot, Papp Szabiéknál nincs rossz koncert, egy totál önazonos rákenrolbanda. Elfogult vagyok a Wellhellóval, mert dolgoztam velük (a #Sohavégetnemérős játékfilm producereként a szerk.), de Fluort kifejezetten jó szövegírónak tartom: ha megnézed a szövegeit, látszik, hogy ez a gyerek azért gondol valamit a világról. Ő az a típus, aki a közhelyet egyénien tudja megfogalmazni, és ettől lesz érdekes. A zenéjükkel nem mindig vagyok kibékülve, sokszor érzem azt, hogy ők is a tutira mennek az üzembiztos popzenével. Apey (Áron András – a szerk.) szólódalai megrázóan erősek, de Szeder Kriszta sok dala is tetszik.

A regényed főhőse, a menedzser Puska egy ponton a közönség kiszámíthatatlanságáról elmélkedik, és arra jut, hogy „a legjobb, ha leszarod őket, és csak magadra figyelsz”. Nálad is inkább az ösztönösség a meghatározó, ha munkáról van szó?

Jó kérdés, attól függ, hogy éppen mit csinálok. A munkám egy része alkalmazott feladat, azaz más alkotói világához kell kitalálnom valamit. Egy Lovasi 50. születésnapi koncerten nem ragadhat el annyira az önmegvalósítás, mert nem rólam szól. (Balázs rendezte Lovasi András novemberi arénás koncertjét – a szerk.) A #Sohavégetnemérősnél ilyen értelemben kicsit előre próbáltam menni, mert én akkor szúrtam ki a Wellhellót, amikor még csak fél éve léteztek: két daluk volt gyakorlatilag, de 20 ezer ember állt a színpaduk előtt a VOLT-on. Elkezdett foglalkoztatni, hogy mire tapintottak rá, mert elég régóta a szakmában vagyok, de ilyen rövidtávon sikeres karriertörténetet még nem láttam. Ezt abban a generációs életérzésben fogalmaztuk meg, amit a dalszövegeik iszonyatosan elkaptak.Egy zenész esetében nagyon fontos az ösztönösség: ha nem azzal ülsz le dalt írni, hogy jobbat írsz, mint a Beatles, akkor le se ülj. Nem a közönségnek kell írni, és az ő vágyaikat kitalálni.A Beállás esetében többen megkérdezték, hogy ezt kinek írtam, de ezen nem gondolkodtam, ilyen értelemben nem volt bennem megfelelési vágy. Leginkább egy olyan könyvet írtam, amit én is szívesen elolvastam volna. (nevet)

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Az oké, hogy a #Sohavégetnemérős esetében lehetett sejteni, hogy működni fog, de mi a helyzet a Dob+Basszussal? Úgy tudom, titeket is meglepett a sikere.

Hát, azért a #Sohavégetnemérősnél sem lehetett tudni, korábban nem született ilyen típusú zenés szkeccsfilm itthon. A Dob+Basszus esetében valóban csak annyit tudtam, hogy engem a dal megszületése érdekel, másrészt az, hogy a dalok mi mindent hordoznak magukban a hangjegyeken és a szövegen kívül. Valahogy beleszivárog-e a kor, amiben születtek, milyen érzéseket, gondolatokat keltenek vagy idéznek fel a hallgatókban. Ebből a szempontból ez tényleg egy nagyon ösztönös kísérlet volt. Egyébként szerintem azért is volt sikeres vállalkozás, mert a zenészeknek nagyon jólesett, hogy végre komolyan van véve, amit csinálnak. Magyarországon a könnyűzenészeket nagyon sokáig nem ismerték el, a komolyzenészeknél alantasabb szórakoztatóipari szakmunkásnak tartották, és televíziós műsorban először fordult elő, hogy egy könnyűzenei slágerhez értelmezői attitűddel közelítettek.

Az 56 epizód közül melyik a kedvenced?

Nehéz kérdés, de ha már választanom kell, akkor a Cseh Tamás-epizódot mondanám, ami Máté Péterrel volt párban. Igazából nemcsak azért volt fontos és érdekes, mert Cseh Tamással és Bereményi Gézával forgathattam, hanem azért is, mert a szerkesztőkkel eredetileg nem a végül adásba került Budapest című dalt választottuk ki, hanem egy sokkal könnyedebbet (Amikor Désiré a munkásszálláson lakott). Menet közben jöttem rá, hogy a Budapest mennyivel emblematikusabb dal, ezért azt a részt újraforgattuk a szakértőkkel. Ez aztán annyira bejött, hogy nyertünk is vele egy vagy két Kamera Hungária-díjat. Viszont nagyon sajnálom, hogy a Piramis kimaradt.

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Erős bizalmi viszonyt sikerült kialakítanod a hazai zenészek jelentős részével. Ez minek köszönhető szerinted?  

Szerintem ez a legfontosabb része ennek a munkának. Egyetlen egy titka van: tudják, hogy nem akarok nekik rosszat. Nem élek vissza a helyzettel, az ő szemükkel is nézem a végeredményt. Nem annak örülök, ha elkapunk egy szenzációs pillanatot, ami rájuk nézve esetleg negatív, hanem a hosszú távú emberi kapcsolatokban hiszek. Az évek során rájöttek, hogy én nem egy bulvárújságíró vagyok: nem elvenni próbálok az életművükből, hanem hozzáadni, bármilyen patetikusan is hangzik.

Ilyen mélységekig belelátva ebbe a világba, bánod, vagy inkább hálát adsz az égnek, hogy a kezdeti ambícióid ellenére végül nem lettél zenész?

Azt sajnálom, hogy nem tanultam meg jobban basszusgitározni, meg azt, hogy nem zenélek aktívan. Mert benne lenni egy zenekarban iszonyú jó érzés. És akkor a koncertről még nem is beszéltünk, ami aztán tényleg egy óriási adrenalinlöket. Ahogy Beck Zoli énekli: Ha az életben boldog akarsz lenni, csinálj zenekart. Néha azért visszaéltem ezekkel a barátságokkal, például a Kiscsillag és a Kispál színpadára is felkéredzkedtem egyszer-kétszer, nem mertek nemet mondani. (nevet) De aztán rájöttem, hogy ezt nem kell erőltetni. Bár régen volt egy olyan tervem, hogy az összes haverzenekar koncertjén beszállok egy-egy dalba, és utána nekem lesz a legjobb életrajzom. (nevet) A Fishing On Orfűn 10 évente egyszer fellépünk az Only Tonite-tal (Rátgéber László kosárlabda-mesteredzővel és Leskovics Gáborral – a szerk.), ez pont kielégíti az ilyen vágyaimat.

Mennyire gyakran és milyen formátumban hallgatsz zenét?

Nagyon változó, hogy mennyit, leginkább a kocsiban hallgatok zenét, mert sokat vagyok úton. Otthon hallgatok streamet, CD-t és bakelitet is. Sok CD-m van, amiket sajnálok, hogy csak állnak ott, ezért ezeket is elő szoktam venni, a bakelitnek pedig megvan a maga romantikája.Érdekes, hogy a könyvíráshoz nálam nem működik a zene. Van olyan író barátom, például Dragomán György, aki akár heavy metált vagy Wagnert is tud hallgatni közben, mert kell neki egy „hangfüggöny”, nálam ez nem jön be.Nem mintha hozzá akarnám magam hasonlítani (nevet). A főzés más, ott vagy a kajához választok zenét, vagy a munkafolyamathoz. Zöldségaprításhoz AC/DC-t, The Cultot meg Alice in Chainst kell hallgatni, a vargányás rizottóhoz pedig megtaláltam nemrég Rod Stewart ‘78-as koncertlemezét. Soha nem voltam a rajongója, és csak most kezdem el felfedezni, hogy mennyire jó. Ha hosszabb ideig tart a dolog, például egy töltött dagadó esetében, gyakrabban váltok zenét, vagy kinyitok egy üveg bort. Legutóbb Depeche Mode-ot, Art of Noise-t és Pink Floydot vettem elő a szerecsendió mellé.

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

 Rajongó típus vagy? Például hajlandó vagy akár külföldre is utazni egy-egy koncert kedvéért? 

A rajongás általában nagyon fiatalon alakul ki az emberben. Természetesen volt ilyen, például David Bowie-t többször megnéztem külföldön. A bécsi koncert elképesztően jó volt 2006-2007 környékén, bár hazafelé defektet kaptunk a BAH-csomópontnál zuhogó esőben, az is egy megrázó élményként maradt meg. (nevet) Most, hogy így belegondolok, a kamaszkori kedvenceimért elég sokszor képes voltam külföldre is elmenni: a Red Hot Chili Peppersért, az AC/DC-ért, a Duran Duranért, vagy éppen Billy Idolért és a Pearl Jamért. Azt nagyon sajnálom, hogy végül az utolsó pillanatban mégsem mentem el Chris Cornellre Bécsbe, aki fél évvel később meghalt. De új zenekarok esetében is előfordult, hogy kimentem koncertre: beleszerettem például a Foals nevű zenekarba, Angliában és Bécsben is megnéztem őket, bitang jó volt.

Ha a világ összes zenéje megsemmisülne, és csak egy dalt menthetnél meg, melyik lenne az?

A fene se tudja, miért, de Lou Reed Walk On the Wild Side-ja jutott eszembe, ami abból a szempontból nagyon szimbolikus, hogy kettő darab akkordból áll. Énekel benne egy unott hangú csávó, akinek igazából nincs hangja (nevet), de valahogy az egésznek olyan erős az atmoszférája, hogy ezt a dalt mondanám. Pont azt mutatja meg, hogy egy popdal nem a komplikáltsága, nem a benne lévő akkordok sokasága és a virtuozitás miatt lesz maradandó vagy érdekes, hanem attól, hogy mi szorult belé. Lou Reednek is olyan erős volt a kifejezőereje, mint ami Leonard Cohenre vagy Nick Cave-re jellemző.

Melyik lemezt vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?

 Bár nem vagyok egy jazzrajongó, de Keith Jarrettnek a kölni koncertfelvételét, azt úgy elhallgatgatnám. Megnyugtatná az idegeimet, eliszogatnám hozzá a karibi rumot, és nézném a naplementét. Ezt a lemezt minden évben többször is meghallgatom. Akár főzéshez is.

Van olyan dal, amitől falra mászol?

De még mennyire. 13 éves lehettem, és akkortájt jött ki Hernádi Judit Sohase mondd című óriási slágere.Életem első csaja, Bea a Frankel Leó utcában lakott, és az anyja szerelmes volt ebbe a dalba. Annyira, hogy egy kazettára felvette végtelenítve, ami komoly munkát igényelt akkoriban. Akármikor mentem hozzájuk, az anyja ezt hallgatta. Éket is vert a kapcsolatunkba.(nevet) Ha a rádióban felcsendül, az összes reflexvizsgálaton maximális teljesítményt érnék el, olyan gyorsan kapcsolok el. Allergiavizsgálaton pedig hatkeresztesre jönne ki nálam. Ráadásul, ha bármikor látom szegény Hernádi Juditot, mindig ez jut róla eszembe.

Melyik szám ragadt bele a füledbe utoljára?

Most az Eels zenekart fedeztem fel magamnak, bár már nem mai zenekar, az Hombre Lobo albumukat sokszor hallgattam mostanában. De a Black Keys is újkori kedvenc. Például New Yorkban 2012-ben háromszoros árat, 300 dollárt fizettem a feketepiacon, hogy bejussak a Madison Square Gardenben megrendezett koncertjükre. Olyan jó párosítást sikerült elkapnom, hogy az előzenekaruk az Arctic Monkeys volt, akik akkor még nem voltak akkora sztárok Amerikában. Ami nagyon meglepett, hogy egy csomóan ott szívták bent a füvet a teremben, és nem dobták ki őket. Most képzeld el, hogy másnap jöttek az NBA-kosárcsapatok, és abban a fűfelhőben játszottak. (nevet) Egyébként most már kezdenek megfordulni a szerepek, és a gyerekeimtől kapok impulzusokat. Andris Amerikában tanul (ösztöndíjas vízilabdás a George Washington University-n – a szerk.), és hozott nekem egy Alabama Shakes-bakelitet, Kaliforniában akkor mindenki azt hallgatta. Őket is nagyon bírom. De az Alt-J, Sufjan Stevens, az Arcade Fire, Liam Gallagher, a The National és az LCD Soundsystem is ott van mostanában a playlistemen.

Lévai Balázs

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Ha életrajzi film készülne rólad, mi lenne a főcímdala, vagy kivel íratnád meg?

Jesszusmária. (nevet) Nem tudom, Becktől a Loser? I’m a loser baby, so why don’t you kill me? (énekel)

Egyszer azt mondtad, hogy a dal az életünk időhatározója. Ha az életed egy óraszerkezet lenne, mely dalok vagy előadók lennének az óra-, perc- és másodpercmutató?

Az egyik mutató biztos a Beatles lenne, az volt az első gyerekkori könnyűzenei élményem. Az AC/DC a kamaszkoromat határozta meg nagyon, és később is visszajött, a harmadik pedig legyen az Európa Kiadó.

Valahol azt nyilatkoztad, hogy akkor tudsz jól működni, ha sok feladatod van. Most éppen mivel foglalatoskodsz?

Három nagy filmes projektem lesz idén, illetve kettő jócskán átnyúlik a következő évre is. Meggyes Krisztina producertársammal találtunk egy dokumentumfilmes témát, amihez ugyan még egy fillért sem szereztünk, de nagyon beleszerettünk (nevet). Egy megszállott magyar barista az egész életét a kávéra tette fel, és egy legendás kávézót üzemeltet Szekszárdon. Maga pörköli a kávét, és ma már menő pesti éttermekbe szállít.Véletlenül talált Costa Ricán egy magyar ültetvényest, aki a Kádár-korszakban liftszerelő volt és disszidált, ma pedig már Sanyi (Tóth Sándor barista – a szerk.) vásárolja fel az összes kávéját. Most februárban fognak először találkozni, amikor kimennek a szüretre, mi pedig elkísérjük őket, és párhuzamosan mutatjuk be az életüket.Két újrakezdés története lesz. Lesz egy másik filmünk, amit én rendezek, az a munkacíme, hogy Pécsi szál, és a pécsi zenekarok sikertörténetét dolgozza fel, reményeink szerint vicces áldokumentumfilm-formában. A harmadik egy játékfilm, aminek a tervére a Filmalap adott támogatást, most készül a forgatókönyv. Ha áprilisig sikerül befejezni, télen már tudjuk is forgatni. Ugyanazzal a csapattal, mint akikkel a #Sohavégetnemérőset csináltuk. Az alapötletét az adta, hogy nincs még igazi, magyar karácsonyi film. Most reméljük, csinálunk egyet.

 

Balázs válogatáskazettája

A 10 kedvenc külföldi és 10 kedvenc magyar dala saját kezűleg összeállítva.

Tetszett? Akkor kövesd a Facebook-oldalamat, hogy ne maradj le semmiről!

Ezeket olvastad már?

Bármelyik zenekarával is lépjen színpadra, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk unatkozni. A...

Az egyik legizgalmasabb hazai zenekar, a pszichedelikus soult játszó Mörk frontembereként Zentai...

„Ha egy étteremben jó a zene, viszont kevésbé jó a kaja, hajlandó vagyok mégis oda menni, pedig ez...