Varga Livius: A Quimbyben rám fagyott a bohócszerep

Kicsit nehezen hoztuk össze az interjút, de minden perce megérte a várakozást. A Quimby és A Kutya Vacsorája perkás-énekese, Varga Livius nem messze az otthonától, a ráckevei Duna-part egyik stégén üldögélve mesélt arról, melyik saját dalt nem tudja megunni, milyen poszterek voltak a falán tinikorában, hogy áll a lámpalázzal, és melyik számot mentené meg, ha a világ összes zenéje megsemmisülne. Sőt, a saját kezűleg összeállított kedvenceit is meghallgathatod. INTERJÚ + VÁLOGATÁSKAZETTA.

Kellemes 50 perc lejutni Pestről Ráckevére. Legutóbb mi szólt a kocsidban hazafelé?

Bakos Attila Vedanta-Sutra előadása. (nevet) Sokat hallgatok ilyesmit is, nem csak zenét. Általában egyébként a telefonom kever. Egy-két nagy kedvencem mindig rajta van: Tom Waits-, J. J. Cale- és Santana-összes, vagy éppen latin orchestrák – jazz, latin és nagyzenekar. Ha ez a három együtt van, akkor én kész vagyok. (nevet) Egyébként Mozart is nagy kedvencem, van egy komoly Mozart-táram, és előfordul, hogy a nagy pörgés után hazafelé gyönyörű klasszikus zene szól.

Ez onnan jön, hogy annak idején kamarazenéltél is?

Igen, zenei általánosba jártam. Az első osztálytól kezdve heti két kórus, heti négy énekóra, mellette pedig illett tanulni valamilyen hangszeren. Én ütőhangszerre jártam, aminek köszönhetően sok kamarazenei előadásba hívtak meg. Néha a kórusnak kellett csörgődobos kíséret, de az úttörő-bohóckodáskor is mi vertük a kisdobot a haverommal, ja, és néptáncoltunk.

Ha jól tudom, apukád azért íratott be dobra, mert gitáron már nem volt hely. Szerinted máshogy alakul az életed, ha akkor gitárra mész?

Hát, az ilyen „mi lett volna, ha” dolgokkal kapcsolatban egy kicsit szkeptikus vagyok. Szerintem így kellett lennie. Apukám egyszer azt mondta, hogy már akkor, amikor pici gyerekként először elvitt a középiskolás tanítványai koncertjére, úgy jöttem haza, hogy a dobról áradoztam. Emlékszem is rá: nagy piros dob volt, fényes fémszerelékekkel.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Egy interjúban azt mondtad, hogy már 4 évesen fellöktek a színpadra. Ezek szerint már ilyen fiatal korodtól az előadói szerep felé terelgettek?

Igen, nagyon tetszett nekik, hogy ki mertem állni, ezért velem minden ünnepségen verset mondattak. Könnyen tanultam, általános iskolában prózamondóversenyeket nyertem: La Fontaine, Móra Ferenc, mikor mit talált nekem anyukám. Hivatalból mindenki rendszeresen csinált valamit: évente két gála volt, legalább 5-10 fellépés – minél idősebbek voltunk, annál több. Kórus, néptánc, versenyek, aztán a kamarazenekarba is bevettek a dobtanszakon. Olyan közegben nőttem fel, ahol ez mindenkinek természetes volt, fellépéskor senkinek nem volt lámpaláza. Bár a lányok néha mondták Klári néninek, hogy izgulnak, mi meg jól kiröhögtük őket. (nevet)

Akkor ma sem jellemző rád a lámpaláz?

De, néha azért tudok tartani attól, hogy elfelejtem a szövegemet, vagy hogy nem lesz olyan a tempó, nem leszek eléggé rápörögve a hangulatra, nem tudom magammal ragadni a közönséget. Ilyenek vannak, de ahogy a pszichológiában mondják, ezek facilitáló és nem debilizáló szorongások, sosem jutok el odáig, hogy lebénuljak. Amikor matekórán kihívtak a táblához, az teljes fagyás volt, ott nem tudtam előadni magam. Ha viszont irodalomórán hívtak ki úgy, hogy nem tanultam, ott azért nem maradtam csöndben. (nevet)

Azt tudom, hogy a tudományok és a természet szeretetét a szüleidtől örökölted, de milyen zenékkel vettek körül otthon gyerekként?

Valami mindig szólt otthon. Apukám ott ült a mono szalagos – ahogy ő mondja: tekercses – Philips magnó mellett, és egész lemezeket vett fel Göczey Zsuzsa műsoraiból, vagy éppen a hétvégi slágerlistát, aztán azt tartotta meg, ami tetszett neki. Ezek között volt például Wham! is, Last Christmas I gave you my heart. (nevet) Amikor elmondtuk neki, hogy ezt egy férfi énekli, kicsit összetört a szíve – de hát évekig mi se tudtuk. Persze azért komolyabb rockok is mentek:a Rolling Stones első albuma és a Pink Floyd Dark Side of the Moon-ja egy szalagon volt rajta, és amikor ezt 14 évesen megtaláltam, rájöttem, hogy úristen, ennél nincs nagyobb zene. Különösen a Pink Floydra voltam rákattanva.Apukámtól jött a nagyzenekar- és jazzimádat is, Glenn Miller és társai, például Duke Ellington nagyszerű játéka már kiskoromban is ismerős volt nekem. Ezen kívül rengeteg népzenét hallgattunk: népdalokat, kórusműveket. Alapvetően a mozgást én néptánccal tanultam meg, és imádtuk a zenekaros kíséretet az előadásokon. Emellett minden nyárestén összegyűltek nálunk a szomszédok Balatonalmádiban, és ment a nótázás.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Volt nyaralótok?

Inkább egy ilyen papundekli házat kell elképzelni, lavórban fürdéssel. (nevet) Örökké épült, de sosem készült el, tanárfizetésből annyira nem lehetett ugrálni. Napközben ment a növényhatározás, esténként pedig a nótázás. Minden nóta úgy ivódott belém, hogy arra aludtam el, hogy kint boroznak és énekelnek. Persze gyakran ébren maradtam és hallgatóztam – akkoriban nem is a nóta érdekelt, hanem ahogy közben humorizáltak, vicceket meséltek.

Mi az első zenei emléked?

Az óvodai dalok. Hogy énekelünk, körbejárunk, tapsolunk. Hetedikesként pedig mindenki a diszkóba vágyott, és amikor egyszer végre eljutottam, nekem simán bejött a Modern Talkingtól a Brother Louie – ez és az otthoni zenék egyáltalán nem zárták ki egymást. A középiskolában aztán nekem is lett kazettás magnóm, az már nagy dolog volt, akkor már én is vettem fel dalokat.Tibi (Kiss Tibi, a Quimby frontembere – a szerk.) bátyjának hatalmas kazettakészlete volt, átmásoltuk egymásnak a dalokat. Ott szerettem bele J. J. Cale-be, és az összes nagy blues-előadót ott ismertem meg.A blues azért egy nagyon erős szerelem, apámnak is nagy kedvence volt: tőle jött például Ray Charles, Muddy Waters, Howlin’ Wolf, aztán Johnny Winter és hasonlók. Ha apám épp nem nótázott, hanem velünk viccelődött, felvettük magnóra, ahogy énekelünk. Elkezdte énekelni rekedtes hangon, hogy „Georgiaaa…”, én meg el voltam ájulva.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Bár dobosként indultál, Amerikából két kongával tértél haza, és mondtad Tibinek, hogy keressetek dobost, mert te kongázni fogsz. Egy kongás zenei élmény, vagy a hangszerrel való személyes találkozás volt rád ekkora hatással?

(nevet) New Yorkban összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy kiveszünk egy albérletet. Én dolgoztam, ezért a többiek mentek el albérletet nézni egy helyi bohókás nagybácsival. Pont úgy jött ki, hogy mindhárman dobosok voltak, és elmentek egy hangszerbolt előtt. Ekkor elhangzott, hogy„Gyerekek, akkor a Central Parkban kell megkeresni az albérlet árát!” Úgyhogy ott helyben az egész albérletpénzt kaucióval együtt elköltötték kongára meg mindenféle másra, aztán a kongát haza is hoztam.New Yorkban még nagyon keveset ütögettem, mert napi 10 órát dolgoztam – a Central Park-os zenélésből egyébként nem lett semmi, mert gyávák voltunk kiállni, nem tudtuk, hogy lenne szabályos. Az után kezdtem el rajta gyakorolni, hogy hazajöttem. A Quimbyben párhuzamosan ment a kettő, a próbákon azért a dobon is kalapálgattam valamit, de nagyon szerettem volna, ha egy nálam sokkal jobb dobosunk van, én pedig szép lassan, sunyiban kitanulhatom az ütőhangszerezést. A többi már történelem. (nevet)

Ha már a véletlenek kerültek szóba: eredetileg Orfűn interjúztunk volna, de sajnos egy hirtelen jött foggyulladás és foghúzás közbeszólt – viszont a Quimby-koncertet azért nem sokkal utána még hősiesen lenyomtad. Hagytál már ki bármilyen okból koncertet?

Amikor a pszichológiára felvételiztem, és már nagyon utolsó pillanatos volt a dolog, akkor hagytam ki egyet. Aztán egyszer,még ‘91-’92 táján eltrafálták az állkapcsomat egy sajnálatos diszkóbalesetben – bár be se jutottam, ez volt a konfliktus forrása. (nevet) Akkor eltört az állam, ezért egy darabig nem tudtam koncertezni. Emlékszem, a zenekar táppénzre vett, és behozták a kórházba a gázsimat.

Azért ez korrekt.

Tipikus Quimby. (mosolyog)

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Az interjúkból az jön le, hogy nagy problémamegoldó vagy, például amikor a színpadon beüt a krach.

Abszolút abban nőttem fel, hogy meg kell oldani dolgokat. De ezzel nem vagyok egyedül a zenekarban: több megfejtőember van köztünk, csak mindenki más stílusban csinálja. Én abban vagyok jó, hogy kimegyek a mikrofonhoz, és beszélek. Zenei átkötésben azért elvéreznék két triangulummal meg egy kongával. (nevet) Szilárd (Balanyi Szilárd, a Quimby billentyűse – a szerk.) viszont percekig fenntartja a figyelmet a csodálatos játékával, Dódi (Kárpáti József, a zenekar trombitása – a szerk.) erre ráimprózik, és máris olyan, mintha egy önálló koncert lenne. Nem beszélve Tibiről: ha például én nem tudom kinyitni a számat – ahogy ez történt az említett állkapocstöréskor és a foggyulladáskor –, akkor ő oldja meg, és adott esetben átveszi a szerepem. Még Mikuli Feri (A Quimby basszusgitárosa – a szerk.) is odapattan a mikrofon elé, ha látja, hogy minden kötél szakad.

Az fel sem merült, hogy az orfűi koncertet kihagyd? Benned volt, hogy nyomni kell, és kész?

Persze, ez nagyon fontos. Hozzátéve, hogy én ezt nem tartom hősiességnek. Amit lehet, azért meg kell csinálni, a többiek pedig kisegítenek. Meg hát a jelenlét fontos mindenkinek – a zenekarnak és a közönségnek egyaránt. Játszottam én már gipszben, nyakmerevítővel is (nevet), volt egy pár balesetem.

Úgy tudom, végig lent szoktál lenni a Fishingen, kibérelsz egy házat a tóparton. Ilyenkor mennyire van kedved és időd koncerteket nézni?

Egy társasággal béreljük a házat, család, hasonló korú gyerekek, szülők. Én nagyon keveset fesztiválozom ifjúkorom óta, szerintem annak idején 5 év alatt kifesztiváloztam magamat, többnyire a Szigeten és az EFOTT-on. Ilyenkor mindig dolgoztam is, és a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás helyett kicsit másképp alakultak a dolgok. (nevet) 8-10 óra munka és kicsit több szórakozás, és mindig gyorsan sokat aludtunk. Nagyon nagy pörgés volt, én olyat életemben nem csináltam, hogy csak lemegyek sátrazni és élvezem a fesztivált.Mire lettek fesztiválok, én már zenész voltam, és zenélni mentem oda. Ha tovább akartam maradni valahol, dolgoznom kellett, mert a korai években nem volt pénzem fesztiválozásra.

Mit dolgoztál ilyenkor?

Csapos voltam, takarítottam, és molinókat drótoztunk fel a színpad hátuljára. Később már ezt a brigádot vezettem két évig, aztán annyi koncertünk lett, hogy nem volt szükség ilyenfajta munkákra.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Jársz koncertekre? Már amennyire a családi élet engedi.

Hát ez az utóbbi 3 évben szinte zéró, egyébként is ritka, hogy külön elmenjek koncertre. Inkább az a jellemző, hogy fellépőként elmegyünk egy fesztiválra, és a turné miatt úgy logikus, hogy másnap ott maradunk – olyankor szoktuk végighallgatni a többieket. Persze ha a közelben vagyok, és valamelyik kedvencem játszik, azért meghallgatom.

Kiknek a koncertjét nem hagyod ki, ha például egy fesztiválon vagytok? Kiket bírsz nagyon?

Az első nagy kedvencem ilyen szinten a Hiperkarma volt, rendszeresen eljártam a koncertjeikre, amikor még a belvárosban laktam. Azért Tibivel az első 15 évben minden éjjel eljártunk. Igaz, hogy én tovább tudtam ülni egy bárpultnál, ő meg inkább pörgött és beszélgetett a kollégákkal. Most játszott itt Ráckevén például a Szabó Balázs Bandája, őket szeretem, de a Margaret Island is bejön. Rengeteg ilyen van, például Frenk is nagy kedvenc a kezdetektől.

A feltörekvő zenekarok közül kit tartasz ígéretesnek?

Az Ivan & The Parazol például tök jó. Egyre jobb. A többi zenekarra visszatérve: felkértünk haver zenekarokat, hogy egy Quimby tribute-albumon forgassák ki a számainkat, azok a dalok a személyes kedvenceink. (Az album Tükröm-tükröm címmel jelent meg 2016-ban – a szerk.) A Tudósok, a Rackajam vagy éppen az Ék és a Bábel: aki azon a lemezen szerepel, azért van rajta, mert szeretjük a zenéjét. Mindenki meglepően bátran nyúlt a dalainkhoz. A legdurvábbat a Tudósoktól vártuk, mégis rajtuk lepődtünk meg a legjobban. (nevet) Üvöltve hahotáztunk, egymilliószor meghallgattuk azt a dalt.

Melyik volt életed koncertje hallgatóként?

Ez fiatalkoromban volt, amikor még nem elemeztem a zenét, csak átadtam magam neki.Például a kisstadionos Cure-koncert egyetlen másodpercét sem lehet kitörölni a fejemből – akkor sem, ha azóta százezer koncertet hallgattam már végig.Talán ugyanott volt egy Sting, az is nagyon mélyre ült. Aztán volt egy banda, akik az East Village-ben latin rockot játszottak egy kocsma sarkában, a nevüket nem tudom, de el tudnám táncolni, amit akkor ott lenyomtunk. (nevet) Azt hiszem, Tibivel mentünk el egy Shane MacGowan and The Popes-koncertre New Yorkban még ‘95-ben, az is durva volt. Különösen azt látni, ahogy Tibi ott pogózott. (nevet) Szakadt inggel jött ki, boldog arccal.

És előadóként melyik koncertedet bírtad a legjobban?

Ilyenből sok van. Én annyira szeretek zenész lenni! Amikor a zenekarban mindenki azt mondja, hogy „ezt meg kellett volna kicsit pörgetni”, meg „igen, igen, én is éreztem”, én direkt nem szólok, nehogy igénytelennek tűnjek, mert szerintem tök jó volt. (nevet) Persze ez nagyon szubjektív, nekem nincs annyira érzékem az analizáláshoz – én inkább sodródom. Azt szokták mondani, hogy ész nélkül kell muzsikálni, ha már eleget gyakoroltál. Az rossz, amikor a színpadon, zenélés közben agyalsz: tenni kell róla, hogy az agyadnak már ne legyen energiája mással is törődni. Szóval nehéz egyet kiemelni, mert eszembe jut egy koncert, és mellé sorakozik még huszonkettő.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

A rutin jó és rossz értelemben is része az életeteknek. Volt már olyan, hogy egy dal már a könyöködön jött ki?

Persze, ilyenkor mindenki szól, és cserélünk. Néha elég pihentetni, kicsit átalakítod, aztán visszajön más stílusban. Lehet, hogy egy szám lepihen a rockkoncerten, de egy átirata visszatér a Teátrumban.

Van olyan dalotok, amit soha nem tudnál megunni?

Például a Libidó. Az a dal számomra egy aranymetszés, pedig nem most készült. Az Ékszerelmére lemez egyébként is sokak kedvence, elképesztően sok szám van róla még mindig repertoáron. Azokat is cserélgetjük, hogy ne az legyen, hogy a koncert felét még mindig az Ékszerelmére teszi ki.(nevet) Azon van a Halleluja is, amit szintén szeretek énekelni. Aztán ott van az Autó egy szerpentinen, ami egy country-s, lötyögős dal, de valahogy el van találva. Ha lassan játsszuk, ha gyorsan, ha télen, ha nyáron, valahogy bejön. Az embereknek is. A Legyen vörös és a Fekete Lamoure is azért van még mindig műsoron, mert senki nem akarja megunni őket. A Fekete Lamoure-ban például rengeteget improvizálunk, amikor van rá idő, azt mindig nagyon várja a zenekar. Kitisztul a zene, és elindul valami. Az újak közül pedig az Árnyék a szoba falán és a Vega gringó vannak ott a kedvenceim között.

A gyerekeidnek van kedvenc Quimby-dala? Szoktatok otthon saját zenét hallgatni?

Nem tudom, hogy ismernek-e egyet is. (nevet) Én nem szeretem, ha otthon Quimby szól. Annyit hallom a koncerteken, hogy otthon már nem azt akarom hallgatni.

Ezek szerint a gyerekeid még nem voltak Quimbyn?

De voltak már, amikor a koncert délután kezdődött, több beálláson jártak, és a tévében is láttak már zenélni. Először meglepődtek, aztán megszokták, hogy fel-feltűnök ugyanabban a dobozban, ahol a mese is megy. A korábbi házasságomból származó 24 éves nagyfiam egyébként rengeteg koncertet végigült annak idején – a dobost bámulta mindig, pedig ő akkor zongorázott, most meg már gitározgat.

Miket hallgattok otthon a gyerekekkel?

Gyerekdalokat, népdalokat. Alma együttes, Gryllus Vilmos, Kaláka, Halász Judit, mikor mi. És hát a kedvenc rajzfilmek zenéje, az is mindig kell. (nevet) Abigél lányom lassan két és fél éves, ha hall egy jobb ritmust, táncra perdül, Zakariás meg figyeli a szöveget, és tanulja azonnal. Van a játékaik között egy olyan sarok, ahol hangszerek vannak. A nagyfiam gépi zongorája nálunk dekkol, mellette lábcin meg dobok, furulyák, a játéknak egy része az, hogy koncerteznek. Egyszer az egyik játssza el a saját darabját, másszor a másik improvizál.De nincs forszírozva senkinél, hogy most zenélni kell. Ez csak egy lehetőség: csinálni is lehet, meg hallgatni is. Frenk szokta mondani, hogy a zene bármilyen formában kifogyhatatlan örömforrás.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Rajongó típus vagy? Voltak poszterek a faladon tinikorodban?

Voltak, divatból. De nem vagyok rajongó típus. A nyolcvanas években nyugati reklámokat ragasztgattunk ki – például Coca-Cola-plakátot –, aztán volt kint talán egy Cure, meg egy Michael Hutchence-kép (Az INXS énekese – a szerk.) és Menyhárt Jenő az Ifjúsági Magazin közepéről: az Európa Kiadó nagy bálvány volt számunkra.

Volt lázadó korszakod?

Nem lázadtam kifejezetten, de volt Cure-frizurám, amit szappannal csináltunk meg.Reggel beszappanoztam a hajamat, és hátranyaltam. Mikor kicsöngettek az óráról, beletúrtam, és máris Robert Smith-fejem volt. Becsöngettek, újra hátranyaltam– a szappan ezt tudja a zselével ellentétben. Amikor anyám először meglátta, hogy szappanozom a hajam, csak sóhajtott. (nevet)

A Kutya Vacsorája honlapján mindegyik tag egy-egy fontos testrésznek, képességnek vagy elemnek van megfeleltetve, ahol te vagy a „lélek”. A Quimbyben mi vagy?

Ez a megoldás, azt hiszem, eredetileg Földes László Rolling Stones-könyvében szerepel, van benne egy pici irónia. (nevet) Egyrészt utalás, másrészt játék. Ugyanakkor valóban szépen kirajzolódik minden zenekarban, hogy ki milyen funkciót tölt be csoportdinamikailag, ki miben tud a közösség segítségére lenni. Ez szépen szétválik pár év zenélés után.Hogy a Quimbyben mi vagyok? Azt hiszem, bohóc. Ez már rám fagyott. A karrierünk kezdetén akár disznóvicceket is mesélhettem, teljesen szabad kezem volt. Persze a mikrobuszban is tudom őket 1-2 órán keresztül szórakoztatni. (nevet)

Fotó: Rozgonyi Zsófia

Ha már mikrobusz: milyen zenék szólnak a Quimbynél, és milyenek A Kutya Vacsorájánál?

Nagyon ritkán hallgatunk zenét, általában csak akkor, ha dolgozunk. Például amikor magunkat hallgatjuk vissza, vagy előzenekarról döntünk. Ha hoz valaki egy jó koncertvideót, azt is megnézzük,de ott is megy folyamatosan a kritika. Legutóbb Robbie Williams nagyzenekaros koncertjét hozta el Szilárd – nem egy Sinatra, de jó volt. Ha nagyon hosszú útra megyünk, akkor filmet nézünk: vagy azt, amit a buszban találunk, vagy valaki készül valamivel – itt azért nagy minőségi különbségek tudnak lenni. (nevet)

Múltkor megnéztük a Ford Fairlane-t és a Kopaszkutyát, mindenki ezredszer. Elborultabb időszakokban, amikor bevállaljuk, Dódi Buñueltől kezdve a legdurvábbakig hozza a cuccokat (nevet), nagy ínyenc. A legszórakoztatóbb, amikor berakunk egy filmet – például legutóbb a Sherlock Holmes modern változatát –, Dódi pedig mondja előre, hogy mi fog történni, de mindenki örül neki, mert megnevettet. Vele együtt a legjobb a film.

Fotó: Rozgonyi Zsófia

A Kutya Vacsorája idén 15 éves, amit július 25-én egy nagy koncerttel ünnepeltek meg a Barba Negra Trackben. Emlékszel még az első bulitokra?

2003-ban, a Szigeten volt az első koncertünk. Még áprilisban kötötte le Faszi (Gerdesits Ferenc, többek közt a Quimby és A Kutya Vacsorája dobosa – a szerk.), de akkor még csak két számunk volt. Rettenetesen igyekeztünk, hogy addigra elkészüljön a többi is. A szövegek fele már fiókban volt, de még nem volt meg a zenekar, csak a nevünk, hogy legyen mit kiírni. (nevet) Már az első próbákon kiderült, hogy egy nagyszerű bandát sikerült összetrombitálni. Nálunk egész kevés próba van, viszont nagy koncentráció.

Faszival azt a felvételi-követelményt találtuk ki, hogy valaki képes legyen egy vagy annál kevesebb akkorddal vagy hanggal akár órákon keresztül játszani, de ha ő jön, fakéssel menjen neki a medvének, tehát legyen meg benne az alázat és a tudás. Ez bejött. Olyan boldog fejjel érkezik mindenki a próbákra! Ilyenkor legtöbbször születik valami, nem feltétlenül gyakorolni járunk össze: valaki hoz egy alapötletet, és másnap már föl is van véve az alap. Egy exkluzív zenei labor a miénk, hatalmas öröm a közös zenélés, ismerjük már egymást, mint a rossz pénzt. Próba előtt olyanok vagyunk, mint verseny előtt a lovak.

Az elmúlt 15 évből melyik a kedvenc A Kutya Vacsorája-dalod?

Hát, jó kérdés. (nevet) A leghíresebb a Megadom magam, mert Magam adom címmel a Quimby feldolgozta a szöveget – a zenéből nem sok maradt. Akkorákat fejlődik a dolog, és olyan izgalmas még 15 év után is, hogy tulajdonképpen mindig a legújabb anyagból van kedvencem. Az előző lemezről ez a Tüskés virág volt, nem gondoltam, hogy aztán ezt felül tudja írni az Ízbomlás és az Abszolút. Az egyiket Vasti (Vastag Gábor gitáros – a szerk.) énekli, a másikat pedig Nemes Zolika (Nemes Zoltán billentyűs – a szerk.). Talán az Abszolút most a legnagyobb kedvencem, az új lemezről utolsóként készült el.

Ha valaki most kezdene ismerkedni a zenétekkel, melyik dalt hallgassa meg először?

Én inkább azt kérdezném, hogy ki ő. (nevet) Ha négy mondatot beszélhetnék vele, vagy figyelhetném 15 percig, hogy milyen habitus, biztos, hogy személyre szabottan tudnék javasolni. Mindenkinek mást.

Melyik a legemlékezetesebb sztorid a zenekar eddigi történetéből, amit felidézve általában mindenki dől a röhögéstől?

Az a baj, hogy egy rockzenekarban csak ilyenek vannak, és a legjobbakat nem lehet leírni. De volt például egy olyan orfűi koncert, ahol egy sajnálatos félrelépés miatt frontemberként begipszelt lábbal ültem a színpadon, és fotel, szőnyeg és kisasztal volt odatéve díszletnek, hogy ne legyen olyan feltűnő. (nevet)Ott történt meg az, hogy én is kicsit túlpörögtem, Zolika pedig képes az arcával zongorázni, méghozzá jól, és ezt be is mutatta. Azért amikor valaki lenyom egy szólót az arcával, és hangnemben van, az mindig elismerésre méltó.(nevet)